INFO-BOX
- Zenekar: Omega Diatribe
- Album: Metanoia
- Kiadó: Metal Scarp Records
- Megjelenés éve: 2020
- Műfaj: extrém groove metal
- Értékelés: 9/10
- Tracklist: 01. You Can't Save Me 02. Grinder Of Self 03. Parallel 04. Death Touch 05. Isolation 06. Global Fire 07. Metanoia 08. Mirror Neuron 09. Coronal Mass Ejection 10. Long
Ha megkérdeznéd, melyik hazai album megjelenését vártam különösen az év második felében, akkor az Omega Diatribe negyedik, Metanoia címre keresztelt korongja igen előkelő helyet foglalna el. Egészen konkrétan a 2018 tavaszán napvilágot látott, hármas - és frappánsan - Trinity című lemez agyon- és folyamatos hallgatása óta várom már, mivel rukkolnak elő legközelebb a srácok, ha pedig így vagyok egy banda cuccait illetően, az nálam csak jót jelenthet - ez olyan, mint amikor becsukom egy kedvenc szerzőm újabb könyvét és azt mondom, hogy remélem, a következő minél előbb jön, mert ebből nem volt elég ennyi.
Szóval, valahogy így voltam a legújabb OD lemezt illetően, na meg úgy, hogy amit Hájer Gergőék csinálnak, az csakis jó lehet. Aztán jött az első (Parallel), majd a második (Mirror Neuron) előzetes, én pedig nem győztem kapirgálni az államat a padlóról, ugyanis mindenre számítottam, csak arra nem, amit kaptam. Aztán megérkezett szépen a komplett anyag is, de legnagyobb sajnálatomra elsőre nem igazán tudtam mit kezdeni vele. A második félidőre mintha kezdett volna beérni, de úgy gondoltam, érdemes félretenni és inkább többet ülni rajta, mert az nem lehet, hogy én ezt az alkotást ne szeressem. És láss csodát, a következő (és az azt követő számtalan) hallgatásra már úgy működött, mint az elődje, s mintha régi ismerősök lennénk, úgy vágtam a témákat, ráztam a fejem és engedtem a fülemnek, hogy átadja magát annak, amit hall. Szóval, ez a példa is remekül bizonyítja, hogy nem feltétlenül baj, ha elsőre nem működik valami. Ha pihenteted, meglátod, hogy elsülhet jól is. (Persze vannak anyagok, amiken nem segít az ég, és nincs az az Isten, hogy jóra lehessen őket hallgatni, de ebbe most ne menjünk bele...)
A Metanoia viszont itt van és hála égnek, működik, de még hogy! (A mumusként emlegetett hármas lemez-szindrómán nem hogy túllendült a csapat, de olyan simán, görcsmentesen vették, hogy az tanítani való.) Igaz, kell hozzá a hangulat, meg hogy az ember felvegye a fonalat - szóval lehetőleg ne a buszmegállóban állva dobjátok a fületekbe reggel negyed nyolckor, mert akkor nehéz lesz rágyógyulni -, de még ha a nyitó You Can't Save Me nem is kap el annyira, mint várnád (bár engem egyből a falhoz vágott), a folytatásban érkező Grinder Of Self garantáltan meghozza a kedved ahhoz, hogy végigpörgesd az albumot. Pláne, ha a szintén idei Lamb of God már annyira a könyöködön jön ki, mint ahogy egyébként el is várom, ez a közel negyven perc egyáltalán nem fog fájni, legfeljebb csak annak, aki nem szereti a gyilkos, de mégis igényes metal muzsikát, ami úgy ki van matekolva, mint a hétszentség, de ezt mégis képes elengedni a hallgató, mert tuti, hogy valami nem e világit hall. És bizony az eddig jól bevált, alapvetően extrém groove metalként jellemezhető vonulat megmaradt, tökéletesen is működik a dalok túlnyomó részében, viszont a negyedik Omega Diatribe-lemezen olyan dolgokat is hallani vélhet az ember, amire garantáltan nem számított a brigádtól: a szárnyaló dallamoktól a pattogós, HC-punk pillanatokig olyan easter-eggekkel vértezték fel ezt a dalcsokrot Hájer Gergőék, hogy még a hozzám hasonló, sokat tapasztalt hallgató is meglepődik.
De a spoilereket illetően legyen is elég ennyi, hiszen a Metanoia az a lemez, amit meg kell hallgatni. Először azért, mert az egyik legjobb, legnagyobb fejlődési ívet leíró hazai banda műve, másodszor azért, mert büntet, mint a túlerőspistázott leves, harmadszor pedig, mert azt mondom. Ezzel együtt pedig szemét módon elhallgatok olyan tényeket, mint hogy az új színskála sokkal terjedelmesebb, mint azt elcsepegtettem, s mint minden kiváló albumon, itt is tartogatnak a dalok olyan pillanatokat, hogy ember legyen a talpán, aki elsőre megbirkózik velük. Felmerült bennem, hogy meg lehet-e ugrani a Trinity szintjét, az általa kijelölt utat, de azt kell mondjam: igen, sőt, még nagyobbat sikerült villantani, mint az várható volt. Ezúttal nem Tue Madsen felügyelete, irányítása mellett készült a korong, hanem Jens Bogrennel, aki bizony istenesen kihozta a maximumot, ha így tetszik: a dögöt a srácokból úgy, hogy a megszokott lényeg nem hogy elveszett volna, de totál új színeket is kapott, a megszólalás (meg persze a lenyűgöző borító) tekintetében ez bizony egy bika anyag. Nem volt szerencsé(tlensége)m ahhoz, hogy egy méretes vasbeton falhoz csapjanak, bár sokszor kilátásba helyeződött már, de mindegy is: valahogy így képzelem el a cselekvést és csak könyörögni tudok, hogy ne kelljen a valóságban megtapasztalnom, milyen is az. Inkább maradok a Metanoia dalainál.
De a kilenc dalból most direkt nem emelek ki egyet sem, mert egyáltalán nem látom értelmét. Egy ilyen kerek, egységes alkotást nehéz, sőt, szinte lehetetlen is megbontani, bár annyit azért elárulhatok, hogy a hetes sorszámú címadó dallal kezdődő etap egy fokkal közelebb áll hozzám, mint az azt megelőző, s ezzel nem azt mondom, hogy az első hat track bármiben is gyengébb lenne, egyszerűen ez vagyok, ilyen vagyok és kész. Ahogy a címben is ott figyel, itt tényleg az a titok, hogy nincs titok, mert minden nyilvánvaló, legalábbis azzá válik, ha meghallgatod a negyedik Omega Diatribe-albumot: profi zenészek és előadók összehoztak egy olyan lemezt, ami után egy veterán banda minden létező ujját megnyalná, beleértve egyéb testrészeket is. Mindenféle nyilvánvaló, vagy épp kevésbé nyilvánvaló hatás keresése teljesen felesleges, hiszen a dalok külön egyéniséggel rendelkeznek, és a fanyalgókat garantáltan elküldik egy megboldogultabb részre.
Az talán elmond valamit - a semminél mindenképp többet -, hogy sokadik hallgatás után is a kilences Coronal Mass Ejection és a záró Long lett a szívem csücske, ezek után pedig szerintem nem is érdemes ragozni a ragozni valót, csak annyit tennék hozzá, hogy a jelenlegi kedvezőtlen körülmények ellenére is irány a következő OD-koncert, mert egyrészt a nyakamat merem rátenni, hogy ezek a nóták élőben még jobban működnek, meg hát egy ilyen bulit vétek lenne kihagyni, ennyi kockázatot pedig csak megér a tepsi épségünk, nem igaz?
Az talán elmond valamit - a semminél mindenképp többet -, hogy sokadik hallgatás után is a kilences Coronal Mass Ejection és a záró Long lett a szívem csücske, ezek után pedig szerintem nem is érdemes ragozni a ragozni valót, csak annyit tennék hozzá, hogy a jelenlegi kedvezőtlen körülmények ellenére is irány a következő OD-koncert, mert egyrészt a nyakamat merem rátenni, hogy ezek a nóták élőben még jobban működnek, meg hát egy ilyen bulit vétek lenne kihagyni, ennyi kockázatot pedig csak megér a tepsi épségünk, nem igaz?
