INFO-BOX
- Zenekar: Deep Purple
- Album: Whoosh!
- Kiadó: Ear Music / Edel Records
- Megjelenés éve: 2020
- Műfaj: klasszikus hard rock, blues rock, progresszív rock
- Értékelés: 8/10
- Tracklist: 01. Throw My Bones 02. Drop The Weapon 03. We're All The Same In The Dark 04. Nothing At All 05. No Need To Shout 06. Step By Step 07. What The What 08. The Long Way Round 09. The Power Of The Moon 10. Remission Possible 11. Man Alive 12. And The Address 13. Dancing In My Sleep
Meg kell mondjam, a rengeteg múltbéli balhé miatt (főként a Perfect Strangers után és a The Battle Rages On környékről) nekem egy óriási szelet kihullott a Deep Purple életműből, ahogy a hét évvel ezelőtti Now What?! album sem talált meg a megfelelő időben, talán a 2017-es InFinite kapcsán találtam rá újra a fonalra, igaz, nem tökéletesen. Mai füllel persze már másképp érzem, de akkoriban ha kétszer, maximum háromszor sikerült végighallgatni a cuccot. Nem volt rossz, vagy kellemetlen anyag, dalmennyiség és kiérleltség szempontjából is elégedett voltam vele (egyedül az agyonkompresszált hangkép zavart irgalmatlanul), de összességében azért eléggé biztonsági játéknak tűnt. A legújabb, 13 dalos Whoosh! is az, sőt, talán még inkább, esetleg annyiban különbözik elődjétől, hogy sokkal több rajta az elsőre ható darab.
Példának okáért a régebb óta ismert, elsőként kihozott Throw My Bones, amiben a jó öreg Gillan mester tökéletesen bizonyítja, mennyire jó énekes még mindig, noha alaposan eljárt - tény, hogy nem csak felette - az idő. A többiek is alaposan benne vannak már a korban, de ez egy pillanatra sem jut a hallgató eszébe, ha ilyen remek dalokban mutatják meg, hogy öt évtizeddel később is a rock császárai közé tartoznak - joggal, természetesen. A címek alapján voltak bizonyos elvárásaim, vagyis talán inkább elképzeléseim a nótákkal kapcsolatban, ezt nem tagadom és pont ezért direkt nem is hallgattam végig a részletes előzetest, ugyanis szeretem a meglepetéseket, valamint a véletlenre bízni magam, pláne egy ilyen veterán banda esetében. Nyilván nem készülhetünk egy újabb Highway Starra, Smoke on the Waterre, vagy Fireballra, de azt meg kell hagyni, hogy talán még az előző tíz dalnál is jobban behúzták a kéziféket az öregek.
Egyébként nincs különösebb probléma az anyaggal. Igaz, hogy eddig csak a webes, streaming verziót hallgattam - mivel a DVD-vel kombinált CD még úton van -, így a megszólalásba nem tudok belekötni, számomra teljesen rendben van, ezúttal nem nyomták meg annyira kompresszort, mint három éve - egészséges és nem nyomulós: a basszus kellően energikus és búgó, dob- és gitárfronton minden a megszokott, nagy villantásokra már nem is számítottam, azt a minimálisat, amit elvártam, megkaptam és kész. A billentyűs játék szokás szerint lehengerlő, és bár igazán nagy meglepetések ezen a téren sem érnek hallgatás közben, el kell ismerni, hogy amit kellett, azt odapakolták. (A teljesen nyilvánvaló hatásoktól pedig most tekintsünk el. Vannak dögivel, én pedig kíváncsi vagyok, kinek esik le elsőre az összes.)
De hogy a dalokról is essen azért szó: az első öt nóta kapásból betalál (különösen a Nothing At All és a We're All Same In The Dark tetszik), még sokadik hallgatásra is megállják helyüket. A Step by Stepnél What the Whatnál aztán már elkezd kicsit fáradni a lelkesedés, csökken a wow-faktor, szerencsére azonban a The Long Way Round szépít a helyzeten. Innentől ismételten felívelőben van az anyag, bár az újra rögzített And The Adress szerintem tökéletesen felesleges (ahogy a rövidke instrumentális darab is), viszont legalább a záró Dancing In My Sleep miatt nem keserű szájízzel hagytam abba a hallgatást. Egyébként ez is egy klassz kis dal, kicsit a P. Mobil-féle Simli Show vonalán haladva - ha már nagyon hasonlítani kéne valamihez.
A hangképet talán egy kicsit (de tényleg csak egy kicsit) megint jobban megtolták, mint kellett volna, de legalább nem tűnik annyira sterilnek, hadd ne mondjam így: heréltnek ez a tizenhárom dal. A ritmusszekciót évekkel ezelőtt érték negatív vélemények, mondván túl lapos, izgalommentes a játékuk, de ezzel én nem értek egyet, legalábbis most egyáltalán nem. (E célból talán érdemes a három évvel ezelőtti InFinite előkapását forszíroznom: a szinte végig progresszív megközelítésű anyag olyan meglepetésekkel van tele, amiknek köszönhetően biztosan nem húzza majd a száját a kritikus köménymag. Gillan szövegei ezúttal sokkal fejtegetősebbek, kevesebb a sztorizgatás és az ezo-spiri-meta-para vonal, mint az előzőn volt - ezúttal az emberi lélek mélységeit és a világ alakulásának nagy kérdéseit boncolgatja az öreg.
A nagy egészet nézve alapvetően teljesen rendben van, amit a brit rockbanda 2020-ban csinál: kellemes, kissé bluesosabb, progresszív vonalas dalok, meglehetősen mély, sok helyen politikus, lélekboncolgató szövegek, impulzív, hatásos játék. Nem hinném, hogy évtizedek múlva alapművé válik, de tény, hogy kiemelkedő alkotás és mindenképpen az összmunkásság erősebb diszkjei között van a helye a Whoosh!-nak is. Ha más nem is, annyi mindenesetre biztos, hogy többet hallgatjuk majd elődjénél.
A hangképet talán egy kicsit (de tényleg csak egy kicsit) megint jobban megtolták, mint kellett volna, de legalább nem tűnik annyira sterilnek, hadd ne mondjam így: heréltnek ez a tizenhárom dal. A ritmusszekciót évekkel ezelőtt érték negatív vélemények, mondván túl lapos, izgalommentes a játékuk, de ezzel én nem értek egyet, legalábbis most egyáltalán nem. (E célból talán érdemes a három évvel ezelőtti InFinite előkapását forszíroznom: a szinte végig progresszív megközelítésű anyag olyan meglepetésekkel van tele, amiknek köszönhetően biztosan nem húzza majd a száját a kritikus köménymag. Gillan szövegei ezúttal sokkal fejtegetősebbek, kevesebb a sztorizgatás és az ezo-spiri-meta-para vonal, mint az előzőn volt - ezúttal az emberi lélek mélységeit és a világ alakulásának nagy kérdéseit boncolgatja az öreg.
A nagy egészet nézve alapvetően teljesen rendben van, amit a brit rockbanda 2020-ban csinál: kellemes, kissé bluesosabb, progresszív vonalas dalok, meglehetősen mély, sok helyen politikus, lélekboncolgató szövegek, impulzív, hatásos játék. Nem hinném, hogy évtizedek múlva alapművé válik, de tény, hogy kiemelkedő alkotás és mindenképpen az összmunkásság erősebb diszkjei között van a helye a Whoosh!-nak is. Ha más nem is, annyi mindenesetre biztos, hogy többet hallgatjuk majd elődjénél.
