... avagy Ákos, a leszbikus étterem és a pulykás futóverseny
Nem csak hazájában, de itthon is óriási kultusszal rendelkezik a horror és thriller műfajok nagymesterének kikiáltott Stephen King, aki eddigi működése alatt több száz kiadott könyvvel büszkélkedhet, ezek közül pedig több önálló életre is kelt, elég csak a 2017-ben mozikban is bemutatott Az-ra gondolni, hogy ne menjek messzebb (pedig ott van még A ragyogás, a Tortúra vagy a Kedvencek temetője és A remény rabjai is). Tavaly jelent meg ennek második része, a léggömb pedig végleg elszállt, egyenest a súlytalanságba. Ez pedig tökéletes kapcsolatteremtő pont számomra, hiszen Király István úr ezúttal (azaz még 2018-ban, de hozzánk csak mostanra jutott el az Emelkedés) egy teljességgel súlytalan, szájbarágós tanmesével rukkolt elő, ami barátok között is legfeljebb egy délutáni, monitor elé ülős ujjgyakorlat, sem mint szándékolt világmegváltás és mint ilyen, nagyon nem is akar többet.
Annak ellenére, hogy A ragyogást követően nem lettünk jó barátok Mr. Kinggel, gondoltam, adok még neki esélyt, hiszen nem szeretek semmi jónak az elrontója lenni. Azt továbbra sem tudom, mi igazán jó a könyveiben, hiszen az Emelkedés az elképzelhető legrosszabb barátság elmélyítő alap. De legalább óriási betűkkel és méretes sorközökkel van tálalva majd' 200 oldalon az a külföldön is regénynek titulált mű, aminek eredeti kiadása mindössze 31 lapot igényelt és ebben gyanúm szerint benne vannak a szennycím- és kolofon oldalak is.
De a lényeg nem ez, hanem maga a történet, amit tulajdonképpen már a fülszöveg annyira tökéletesen leír, hogy felesleges is lenne elolvasni, hiszen ha az ember csak egy kicsit is gondolkodik, lazán rájön a csavarokra, sőt még a végkifejletre is. Scott Carey, az elvált castle rock-i belsőépítész azon kapja magát, hogy fokozatosan veszít testsúlyából úgy, hogy mindez nem látszik meg rajta, tehát mindig is ugyanaz a száztizenegy-néhány kilós fickó marad, csupán a mérleg mutat mást. Ezt megosztja orvos barátjával, miközben a szomszédban lakó leszbikus pár kutyái (egyenboxerek futáshoz, mert máshogy nem is tudunk elképzelni egy sztereotipikus leszbikus párt, ugyebár) éppen Mr. Carey gyepére végzik a dolgukat, már megint. És ez így megy hetek, hónapok óta... Scott rendszeresen figyelmezteti őket, hogy legalább takarítsák el a piszkot, de a pokróc módra viselkedő csajok már csak azért sem teszik meg, eléggé utálják őket a szomszédok így is, egy ellenséggel több már nem nagyon nyom a latba. Scott viszont egyre kevesebbet nyom, így belül felkészül arra, hogy egy nap bizony elfogy és nincs tovább.
Ekkor szinte a fordítottját teszi annak, amit Kern András a Gondolj rám! című filmben - Carey elhatározza, hogy rendbehozza kapcsolatát a leszbikus élettársakkal, békejobbot nyújt nekik és mindenével azon van, hogy megmentse csőd szélén álló vega-éttermüket. (Még szócsatába is keveredik egy kétkezi munkás macsó-alfahímmel is a tipikus kisvárosi bisztróban.) Mert hogy ezek a csajok bizony egy húsmentes kajáldát üzemeltetnek a kisvárosban, de a bigott lakóknak eszébe sem jut egy eltérő nemi identitásúak által működtetett helyre járni. Tökéletes képet festenek ezek a pillanatok a jelenkori Amerikáról, ahol egy ügyeletes bohóc az elnök, bár meglehet, bármely, komédiázással pénzét kereső, kifestett arcú honpolgár is érdemesebb lenne a tisztre. A doki-haver felesége egy személyben képviseli azt az oldalt, amelyik mélységesen elítéli a meleg kapcsolatot, és habár közreműködése nélkül, de egy csapat alaposan megfúrja, hogy a hálaadás-napi futóverseny (Pulykaporoszka) reklámján az egyik csaj, DeeDee szerepeljen. Mindez egy alsó- vagy épp középkategóriás délutáni matinéfilmben még csak-csak elmenne, de egy King-regényben aligha. Ennél még a Modern család című sorozat is simulékonyabb, ami a homoszexuálisok kérdéskörét illeti, bár azt pozitívumként kell felróni King úrnak, hogy nem kockásinges, tüskéshajú - röviden teljességgel sztereotip - párt teremtett, hanem kifejezetten szemrevalóakat, legalábbis a leírásokból erre következtethetünk.
A futóverseny remek reklámfelületet is biztosít arra, hogy az egyébként futóbajnok hírében álló DeeDee a vega éttermet hirdethesse, így mindenáron meg akarja nyerni, ezzel is bizonyítani nem csak magának és élettársának, hanem Castle Rock lakóinak is, hogy bizony egy ilyen nő is képes arra, amire mindenki más, vegyék már észre, mennyire rossz a kirekesztő viselkedés. King egyetlen szerencséje ezzel kapcsolatban, hogy nem ment át népnevelőbe (legalábbis nem teljesen), de azért ezt Ákos jobban megmondta egyik új dalában: "megmenekül, aki felülemelkedett." Ez pedig rögtön magával is hozza a cím kétértelmű lecsapódását: egyrészt Scott várható sorsát, másrészt azt, hogy tényleg felül kell emelkedni az ilyen dolgokon és nem érdemes idegesítenünk magunkat azon, ami másra tartozik. Más kérdés, hogy Ákos művész úr nem bírt felülemelkedni azon, hogy Grecsó Krisztián a közelmúltban kissé beleállt egy ÉS-cikkben, de ez már őt minősíti, lépjünk is túl a dolgon. King legalább megpróbál úgy tenni, mintha elfogadásra tanítana, még ha ezt azzal a végtelenül álszent húzással is teszi, hogy a kezdetben zsémbes és ellenszenvesnek tűnő Scott a futóverseny utolsó méterein felemeli a szomszédasszonyt, hogy az így nyerhesse meg a versenyt, rokonszenvet ébresztve ezzel a szomszédságban.
Ezután még - az egyre drasztikusabb elfogyás mellett - kapunk egy kis szívmelengetőnek felvonultatni próbált ragaszkodást a másik leszbikus hölgy részéről (de ő annyira jelentéktelen figura volt számomra, hogy el is felejtettem a nevét) és persze a kiszámítható, sokáig feszegetett-húzott végkifejletet, ami mozifilmes befejezésekre hajaz elképesztően giccses búcsúzkodási jelenetével, hogy aztán Scott (és a lapmennyiség is) végleg eltűnjön. Utóbbi egyébként csak átmenetileg történik, ugyanis a kötelező mennyiség elérésének érdekében meglehetősen bő részletet kapunk a nyáron érkező legújabb King-nagyregény (Az intézet) elejéből is. Ez utóbbi miatt három és félre (70%) emeltem meg végső értékelésemet (amúgy simán 3-as lett volna), hiszen meggyőző volt annyira, hogy ne féljek próbát tenni vele. Kár, hogy a legizgalmasabb résznél ért véget ez a közlés, de hát ez már csak így szokott menni, nem igaz?
